Tejszínes póréhagymaleves, avagy az úszómedencével kombinált frigó legkiválóbb ellenszere

Frigóvá lett a külvilág. S hogy még kellemesebb legyen az ember közérzete, időnként ömlik a zuháré. Vagy tombol a hóvihar. Metsző jeges, vagy északi szelet most nem is említjük. Ettől már csak az szebb, ha a nap indításaként kedvenc bokacsizmájában bokán felül érő tócsába gyalogol bele az ember lánya. (Majd odabent a melóban elábrándozik róla, hogy nem elég benti cipőt tartani, kéne benti zokni is. Folyomány: bánatosan száradtak a vizes zokkancsok az öntöttvas radiátoron. Folyomány folyománya: benti cipőben mezítláb koslatott a delikvens. Tényleg. Jelen eset amúgy még egyszer régen esett meg velem. Júniusban. Báááh, nem is indulhat ettől szebben egy munkás reggel.)

A lényeg: ha beköszönt a zord időjárás, akkor csak egy dolog segíthet az emberen: a tejszínes krémleves. Főleg hagymából. Hadd érezze a széles nyilvánosság, hogy mit ebédeltünk/vacsoráltunk.

Ha ugyanis bepakolunk a gyomrunkba egy tányér klassz póréhagymalevest, akkor nem fog érdekelni minket se ronggyá ázott cipő, se a dézsa módjára ömlő eső, se az, hogy hótaposót kell húzni. Csak egy dolog fog érdekelni minket: hogy levesezés után bekucorodjunk kanapé sarkába, takaróba csavarjuk magunkat, és a külvilágot elfeledve átadjuk magunkat az álomnak. Vagy a kedvenc könyvünknek. Vagy egyszerűen csak a kellemes ábrándjainknak.

Jöjjön hát a hideg legjobb ellenszere:

Tejszínes póréhagymaleves

Hozzávalók:

1 szép szál póréhagyma - szoktam itt kántálni arról, hogy zöldséget lehetőleg piacról, vagy zöldségestől vegyünk. Póréhagyma esetében a helyzet kissé paradox: piacon, illetve a bejáratott zöldségesemnél eddig csak befürödtem a hagymákkal. Érdekes módon hipermarketben, diszkontáruházban, illetve a lakótelepi spárban eddig még nem nyúltam vele mellé. Arról nem is beszélve, hogy 120-150 Ft között sikerült beszerezni egy darabot. Azt a szívességet viszont tegyük meg magunknak, hogy nem a celofánba csomagolt, két darabra vágott izét vesszük meg, hanem egy rendes, egész hagymát. (Lentebb illusztrálom, mire is gondolok.)

2 kisebb krumpli (tisztítatlan súly: 15-20 dkg)

3-4 dkg vaj vagy margarin
2 csipet szárított, morzsolt kakukkfű

1 teáskanál só

1/4 kávéskanál fehérbors

őrölt fekete bors

2 dl tejszín - zsíros, 20 %-os. Ilyet használjunk, mert a zsíros tejszín önmagában is kellemesen sűrű, ezért nem feltétlenül szükséges további lisztezés/keményítőzés ahhoz, hogy megfelelő állagú legyen a levesünk.

Extra hozzávaló: kellő bátorság a botmixer kezeléséhez

Elkészítés:

1. Fogjuk a hagymát, megmossuk. Póréhagyma arról nevezetes, hogy a levelei között bőven meg tud bújni a homok. Ezért igen alapos, többszöri öblítést igényel. Okos szakácskönyvek szokták írni, hogy csak a fehér részét használjuk fel. Én erre meg bőszen teszek. A zöld részt széthajtogatom kissé,  leöblögetem, és annak egy részét is felkarikázom. Ahogy haladunk a hagyma vége felé, sűrűn nézegessünk be a levelek közé, hogy észrevegyük benne a homokpöttyöket. Ha találunk ilyesmit, azonmód mossuk is ki belőle.

Tisztítás után karikázunk. Kezdetnek levágjuk a bumedli végét a gyökerekkel. (Elegáns mozdulattal hajítjuk a kukába.) A fehér részből pedig igyekezzünk csinos, kellemesen vékony hagymaszeleteket gyártani. A fél centis szelet túl vastag, valahol három milliméter körül legyünk. Aki itt most arra gondol, hogy minek vékonyra szelni, mikor a végén úgyis turmixolunk, annak most mondom, hogy nem a nyers hagymát fogjuk leturmixolni, hanem azt, ami szépen megpuhult. Főleg gyorsan. Főleg azért, mert nem centi vastag karikákra hasogattuk.

Ha a hagymát felszeleteltük, akkor kicsit félretesszük, és nagy lendülettel nekiállunk vajat olvasztani.

Netalántán valaki megkérdezné, hogyan lesz ennyike hagymából megfelelő mennyiségű leveske, annak már most mondom, hogy azért vagyon a krumpli. Ad néki egy kis plusz tartást.

2. Aki bátor, az szemmérték alapján, aki béna, az méretőzéssel egybekötve kikanyarít a margarinjából egy 3-4 dkg-os darabot. Aztán kotor fazekat. Olyat kotorjunk, amibe legalább 2,5-3 liter folyadék fér bele, és fedővel is rendelkezik. (Ha nem akarjuk, hogy a turmixolás során kiturmixoljuk a fazekunkból a kínnal megalkotott levest, akkor ne a legkisebbet bányásszuk elő. Hagyjunk magunknak, meg a késeknek egy kis teret.)

A vajat/margarint a fazékba pottyintjuk, odadurrantunk neki közepes (villanyos tűzhelyen 5 v. 6) fokozaton, és némi lanyha kevergetés kíséretében felolvasztjuk.

3. Ha a vajat sikeresen megolvasztottuk, akkor a hagymát beleöntjük, és alaposan átforgatjuk rajta a szeleteket. Lehetőleg úgy ügyeskedjünk, hogy mindegyik szép fényes legyen.

Megfűszerezzük: meghintjük a kakukkfűvel, és egy csipet sóval. (Csipet só még nem a rendes ízesítés. Azért van rá szükség, mert a só vizet von el, ezért könnyebben levet enged a hagyma, hamarabb megpuhul.) Teljesen odavagyok azért, hogy a zöldségeket a saját levükben főzzük puhára, és ne egyből másfél liter vízben. Az így készült levesekben sokkal intenzívebben érezni a zöldségek ízét, és a fűszerek is jobban érvényesülnek.

Szóval: saját levében puhára pároljuk a hagymát bő tizenöt perc alatt. Takarék fokozaton műveljük eme tevékenységet, ügyelve rá, hogy a hagyma valóban párolódjon, ne pedig szénné égjen. Mivel párolunk, ezen tevékenységet fedő alatt műveljük a hagymával. Nem kapkodjuk fel tíz másodpercenként a fődőt, hogy alá kukkantsunk, meg kevergessük. Békén hagyjuk, és mérsékelt mennyiségben keverjük át. Ha attól tartunk, hogy meg fog égni, akkor nagyon kevés (pár evőkanál, esetleg fél deci) vizet aláönthetünk.

4. Amíg a hagymaszeletek megpuhulnak, addig elfoglaljuk magunkat a krumplival. Szépen meghámozzuk őket, leöblögetjük, aztán csinosan felkockázzuk. A "kisebb hamarabb megfő" elvét követve igyekezzünk picinykére darabolni a krumplit. A fél centi vastagságú szeleteket lehetőleg ne haladjuk meg.

Krumplidarabokat felhasználásig tartsuk vízben.

Kis kitérő: hogyan kerül a levesbe a burgonya? Lelkes szakácskönyv búvárkodásom során nem egyszer találkoztam a krémlevesek hozzávalói között a krumplival. Semleges íze miatt jól használható, és tartalmassá is teszi a levesünket. Aki akarja, kihagyhatja, nem dől össze a világ. Találtam olyan receptet is, ahol nem szerepelt a hozzávalók között. Viszont ebben az esetben kettő, vagy több póréhagymát karikázzunk fel a levesünkhöz, hogy ne csak a felforralt tejszínt eszegessük vígan, hanem legyen is benne valami.

5. Ha megpuhult a hagyma, akkor hozzáadjuk a krumplikockákat. Mint ezt már más bejegyzésnél korábban kifejtettem, a krumplit nem áztatóvizestül zuttyintjuk a fazékba, hanem kiskezünkkel kihorgásszuk őket, és beledobáljuk a fazékba.

Összeforgatjuk a kettőt, és gyagyáknak már most mondom: a krumplit nem saját levében fogjuk puhára párolni.

Fogjuk a szebbik mérőkancsónkat, elcaplatunk vele a mosogatóig, ahol is engedünk beléje nagyjából egy liter vizet. Felöntjük vele a fazekunk tartalmát, megborsozzuk mindkétféle borssal, és hozzáadagoljuk az egy teáskanál sót is. Nagy lángon/magas fokozaton felforraljuk az egészet, majd takarékra vesszük, és csendes bugyogásban puhára főzzük a krumplit. Attól függően, hogy mekkora darabkákat alkottunk, ez az idő 20-30 perc között lesz valahol. Természetesen azt, hogy tényleg puha-e, kóstolással ellenőrizzük. Akinek még harminc perc elteltével is reccsenően harsog a kivett krumplidarabja, az főzögesse még egy ideig. Akkor jó, ha a fakanál élével gond nélkül ketté tudunk vágni egy darabot. (És ezt nem annak köszönhetjük, mert mi vagyunk Igazságos Izom Tibor, és egy betonkockát is ketté tudunk hasítani a fakanál élével, hanem mert tényleg sikerült puhára főzni.)

6. Amíg megfő a krumpli, addig ellebzselünk a konyhában, és két mosogatás között a szabad húsz másodpercünkben kimérjük a két deci tejszínt. Ha esetleg akad plusz tizenöt szabad másodpercünk, akkor a botmixert is előrángatjuk a fiók/polc mélyéről.

Ha a levesben az alkatrészek puhára főttek, akkor levesszük a platnyiról. Legjobb, ha odakészítünk a tűzhely mellé valami hőállót, amire rátehetjük. Ez a hőálló valami legyen kellőképpen stabil, ugyanis itt óhajtunk turmixolni is. Aztán ha nem kellőképp stabil az alapzatunk, akkor a nagy mixelésben előfordulhat, hogy addig kapaszkodunk fél kézzel a fazék fülébe, másikkal meg a botmixerbe, hogy magunkra rántjuk a félig kész, de igen forró levest. Aztán ijedtünkben esetleg nekiállunk hadonászni a mixerrel, szóval kész vérfürdőt rendezünk. Annak érdekében, hogy a krémleves-készítés ne forduljon át kora gótikus horrorba, tegyünk stabil alapot a fazekunk alá. Nálam ez a legvastagabbik vágódeszkának felel meg: öt centi vastag tömör fa. Praktikus és nehéz darab, igen sok galádságra használható.

Ha levettük, és stabilra tettük, akkor azonmód hozzáöntjük a két deci tejszínünket. Ne aggódjunk, hogy szétcsapja-e vagy sem, lesznek-e göbök vagy sem. Lesznek, lesznek. Azonban birtokoljuk azon eszközt, amivel rendet tehetünk a fazékban. A botmixerrel ugyanis nemcsak a zöldséget, hanem a csomós tejszínt is gatyába rázhatjuk.

Öntögetés után rákötjük a botmixert a 220-ra, belemerítjük a levesbe, és megnyomjuk a megfelelő gombot.

(Igen, előbb merít. De ha szeretnénk a falra/plafonra/ruhánkra/pult környékén található motyókra is juttatni egy kevés levest, akkor nyugodtan eresszük járó késekkel a levesbe a mixert.) Addig dolgoztatjuk a botmixert, amíg teljesen homogén állagú nem lesz a levesünk. Ne sajnáljuk rá a fáradságot. Tényleg. Kevés kiábrándítóbb dolog van, mint egészben maradt ezzel-azzal találkozni egy krémlevesben.

Ha simára turmixoltuk a levesünket, akkor visszatesszük a platnyira, felcsavarjuk alatta a fokozatot, és felforraljuk. Éppenhogy megrotyogtatjuk, azaz összeforraljuk, és teszünk egy halovány kísérletet a kóstolásra. Amennyiben szükséges, kevés sóval és borssal igazíthatunk az ízeken. Borssal kicsit óvatosabban, mert nagyon könnyű extra-csípősre fűszerezni.

Készen is vagyunk. Hurrá! És még minden ujjunk megvan. Még nagyobb hurrá!

Négy normál adag lesz belőle. Aki szeretné, az piríthat a tetejére zsemlekockát/kiflikarikát. Vagy egyszerűen ehet mellé helyes kis pirítósokat. Bele is tunkolhatja, ha az esik jól. Szofisztikáltak pedig apríthatnak snidlinget a tetejére.

Téli zimankó idején kifejezetten ajánlott, de nyáron sem rossz. Ugyanis hidegen is lehet fogyasztani, csak akkor már az a neve, hogy Vichyssoise. Vacsoravendégek előtt pedig mindkét verzióval lehet villogni. Télen-nyáron.

Leveles almás süti, avagy amikor hő hatására batyuból kosárka lesz

Szeretek sütni. Egyik régi mániám, hogy én majd megtanulok igaziból rétestésztát nyújtani, meg leveles tésztát hajtogatni. Piskótát már próbáltam párszor, de az biza mindig kudarcba fulladt. Klassz kelt tésztákat, meg muffinokat, meg ilyesmiket tudok. Torta is megyen, ha nem kell hozzá piskótázni. A helyes sütemény-tészta-gyártási-technikák megfelelő elsajátításáig pedig beérem a bolti réteslappal. Meg az előre csomagolt leveles tésztával. Egyelőre.

Hónapok óta, ha nem egy éve hánykolódott egy leveles tészta a fagyasztóban. Kísértett. Ha nem akartam nekiállni harmincháromszor alkotni belőle valamit, akkor egyszer sem. Aztán csak megszállt az ihlet: ugyanis két szatyor alma is kornyadozik otthon, és nem akar fogyni az istennek sem, annak ellenére, hogy napi szinten eszegetünk belőle. Szerintem osztódással szaporodik a spar-os szatyorban. Vagy lakik valaki a kamrában, aki napi egyet belecsempész az ominózus szatyorba, csakhogy sose fogyjak ki az almából. (Köszi, Almamag-tündér!)

Szóval egyik nap szemléztem a fagyasztó tartalmát, mert már esedékes lenne egy leolvasztás. (Egyszer véletlenül rosszul csuktam be az ajtaját, és mire észbe kaptam, addigra ami benne volt, az nagyjából felolvadt, ellenben csodás gleccserek (mit gleccserek, egyenesen sztalaktitok) nőttek az egyes tárolórekeszek tetejére zúzmarából, hogy a) foglalják a helyet a kaja elől, b) ne tudjam betolni a fiókokat. Ezen állapot két éve tart.) Na szóval. Ahogy ott kutakodtam, a kezembe került a leveles tészta. Azonmód meg is szállt az ihlet. Áhá! Áháháhááááá! Csinálok belőle almás sütit, hadd fogyjon a rohadék!

És maga az almás, az milyen? Hát minimum édesség. Annyira minimum, hogy a hozzávalói szerintem még egy agglegény/aggleány/szeszélyes szingli/elfoglalt, egyedülálló családapa/kollégista/albérlő háztartásában is megtalálhatóak. Funkcionális családoknál meg biztos, szegény gyerkőcök (mint például enyimé) almával traktálásából kifolyólag. Talán a fagyasztott/előre elkészített leveles tészta lesz az egyetlen, amiért egyesek kénytelenek lesznek elbandukolni a boltba. (Funkcionális családoknál tucatszám van belepréselve a fagyasztóba, ugye? :)) De még mindig messze leszünk azoktól az úgynevezett "minimum" édességektől, amiket sitty-sutty tíz perc alatt össze lehet dobni, és jajdefinomak lesznek, de kell hozzájuk minimum eredeti Bourbon vaníliarúd, áfonya, rózsavíz, mascarpone sajt, 70 %-os kakaótartalmú étcsokoládé, pekándió, esetleg liofilizált eperszeletek. És folytathatnám még a sort a narancslekvárral, zabliszttel és a fehér csokipasztillával. Vagy teszem azt: a juharsziruppal.

Ide nem kell más, csak a tészta, az alma, a cukor meg egy kis fahéj. Citrom esetleg. És balfékeknek is menni fog, mert az elkészítése nem igényel extra technikákat, nem kell habot verni, vajat kikeverni, tésztát gyúrni, ezt-ezt csokimázzal bevonni, tojásfehérjét ebbe-abba beleforgatni. Nem kell hozzá robotgép, de azért jó, ha akad egy sodrófa, ha pediglen az sincs, akkor is el tudjuk készíteni. Csak nem fagyasztott levelesből, hanem a hűtőpultban kapható, feltekerészett őrületből. Innentől kezdve kifogás nincs, essünk neki.

Az elkészítés egyetlen csavaros lépése az lesz, hogy batyut kell hajtogatni a tésztából. Ami lássuk be, nem egyszerű feladat. Ugyanis a tojásfehérjével nagy nehezen összekent batyuk a sütőben fogták magukat, és szétnyíltak, azaz átmentek kosárkába. Élvezeti értékükből ez azonban nem vont le semmit. Sőt. Mikor elmorfondíroztam rajta, hogy kevesebb töltelék is elég lett vón, akkor talán egyben maradnak a batyuk, akkor almással teli szájjal megkaptam családtagjaimtól, hogy azt ugyan én ne merészeljem. Jó ez így. (Mondjuk én is utálom, mikor szárazon ropog fogaim között a leveles tészta, és a töltelékkel csak nyomokban találkozom.)

Lassan itt a tél, hamar sötétedik. Hát nem ez a legjobb idő arra, hogy a konyhában szerencsétlenkedjünk a sütő mellett, hogy aztán szívet-lelket melengető kis őrületeket varázsoljunk elő rövid idő alatt szinte a semmiből? Hát de. Aztán köszönjük meg Almamag-tündérnek is. Vagy annak, aki nekünk is hagy pár darabot, ha már annyit kínlódtunk a batyuhajtogatással. Hiába.

Ímhol:

Leveles almás batyu, ami igazából kosárka, de leginkább süti

Hozzávalók:

1 csomag (fagyasztott) leveles tészta (500 gr) - ha valaki kóros sodrófa-hiányban szenved otthon, az vegyen egy-két csomag előre feltekert, a hűtőpultokban előforduló kész leveles tésztát (kiszereléstől függően azért itt is jöjjünk ki fél kilóra, egy csomag ebből általában 275 gr szokott lenni)

4 kisebb, vagy közepes alma - tisztítatlan súly kb. fél kiló - A legjobb módszer az enyhén szottyos, itt-ott ütődött almáktól megszabadulni. Lehet piros, golden, gála, jonatán, idared, jonagored, ami fellelhető, amit anya ránksóz, amit nagyinál szedtünk a kertben, amit a kamrában találunk a szatyorban a három éves dió mellett. Ezen utóbbi lehetőleg ne legyen egyidős a dióval. :)

2 evőkanál cukor - lehet fehér, lehet barna, lehet nyírfa, de mesterséges édesítőszerekkel ne gyalázzuk meg szegény almát. Ha nagyon egészségtudatosak vagyunk, akkor a kész párolt almát kínáljuk meg 1-2 evőkanál mézzel, ha még egészségtudatosabbak, akkor hagyjuk ki. Utóbbi esetben kicsit erőteljesebben fűszerezzük az almát, a fahéj mellett esetleg pár darab agyontört szegfűszeg segítségével.

fél kávéskanál őrölt fahéj

1 citrom, főleg a héja, főleg lereszelve

1 tojás, annak is a fehérje

liszt (1-2 marokkal) - aki felgyöngyölt tésztát használ, annak liszt nem is kell, elég mutatvány lesz neki a gyárilag odarakott sütőpapírról felvakarnia a kész batyukat

porcukor a szóráshoz - nem nyilatkozom. Imádom a kész sütitornyokat porcukorral behinteni. Mmmmm.

Elkészítés:

1. Vihogó családtagjainkat eltávolítjuk - jó tanácsaikkal együtt - a konyha közeléből is. Úgyis lámpalázasak leszünk, pláne, ha először készülünk sütni. (A tűzhelyhez adott használati utasítás antik színűre sütése ugyanis nem számít premiernek.) Szóval, ha azóta megtanultuk kezelni a sütőt, akkor először is mindent kipakolunk belőle (kivéve a rácsot) és előmelegítjük 200 fokra. Gázsütőt halált megvető bátorsággal begyújtjuk, és 6-os fokozatra tekerjük. (Igen vidám dolog szerintem a gázsütőt begyújtani. Szinte hiányzik.)

Ha megküzdöttünk a sütővel, akkor megkeressük a legnagyobb tepsinket, és sütőpapírt terítünk beléje. Tartsunk otthon ilyen alkalmatosságot. Egyrészt nem nagyon kell késsel felvakarni a tepsi aljából a pogácsát/kakaós csigát/meggyes pitét, másrészt, ha valaminek tölteléke van, az nagyon ocsmány módon ki tud néha folyni. Ebből következik, hogy egyszerűbb, ha a papírt hajítjuk  ki víg mozdulattal a kukába, és nem a tönkretett tepsit. (Vagy töltünk el még vígabb félórákat a tepsi egy négyzetcentiméterének tisztára csutakolásával, hogy soha többet az életben ne kelljen manikűröztetni, mert nem csak a körmünket, de fél ujjunkat is feláldozzuk a sikálás oltárán.)

2. Ha sütő-tepsi kombón túlvagyunk, akkor nekiállunk almázni. Keresünk pár kellemes külsejű darabot, azért lehetőleg olyat, amit még nem ettek meg teljesen a kukacok.

Almákkal egyszerű a dolog: megmossuk őket, előkotorjuk az élesebbik kiskésünket, és nekiállunk hámozni. Azért hámozás után maradjon az almákból valamennyi, de a kukacos/nyomódott részekkel kegyetlenül számoljunk le. A négy almából lesz annyi töltelék, hogy nagy anyagveszteséggel dolgozó konyhatündérkék is meg tudják tölteni a batyukat. (Főleg ha töltögetés közben nem nassolják el a felét.)

A hámozást úgy a legegyszerűbb véghezvinni, hogy az almát (még héjastól) megfelezzük, aztán a feleket elnegyedeljük. (Lehetőleg hosszában. Aki keresztben szeretné, az gondolkozzon el mélyen. Nagyon mélyen. Aztán mégse tegye.) Ha van négy negyedünk, akkor szabad program: ki hogy szereti, hogy előbb a magházat kapja ki, aztán hámoz, vagy fordítva.

Hámozás után ne nagyon elmélkedjünk, mert hamar barnulnak az almacikkek. Kotorjuk elő a négyoldalú reszelőt, meg egy közepes méretű fazekat. (Mosogatnivaló cuccok mennyiségét minimalizálandó egyből abba a fazékba reszeljük bele az almát, amelyikben meg is pároljuk.)

A reszelés a szokásos kellemes, szórakoztató munka. Testi épségünkre, különös tekintettel praclikéra, ügyeljünk. A reszelő nagylyukú oldalát használjuk, ha jót akarunk magunknak, ugyanis nem pürét gyártunk. Vagy átlátszó almaszeleteket.

Reszelés után, de még párolás előtt cukrozzuk és fahéjazzuk meg az almát, aztán alaposan keverjük össze. (Citromhéjat egyelőre még mellőzzük. De ne aggódjunk, sorra kerül még az is.)

Ha cukrozáson is sikeresen túlestünk, akkor megpárolhatjuk a frankón lereszelt almát. Külön öröm, hogy nem kell alája semmi: se olaj, se vaj, se margarin, se kiskutya füle. Ebből következik, hogy óvatosan párolunk, nehogy aranybarna almareszelék helyett sötétbarna, ropogós almaforgácsokat gyártsunk. A párolás ezért maximum közepes fokozaton (4-5) történjen, és türelemmel kevergessük, de leginkább folyamatosan. Nem kell fölötte órákon át elmélkedni. Pár perc, és lesz gyönyörűséges, aranybarna, kellőképpen édes, picit szirupos almánk. Mmmmm. (Palacsintába is ilyet teszek. Rétesbe. Almás sütibe.) Nekem szinte semmi levet nem eresztett, csak a harsogó nyersességét veszítette el.  Ha mégis túl sok levet eresztene, akkor tegyük egy szűrőbe a reszeléket, és kicsit nyomkodjuk ki. (Ha szűrő-hiányosak vagyunk, akkor fogjunk két kezünk közé egy-egy marokkal, és úgy próbáljuk kicsit kicsavargatni belőle a túl sok levet.)

Végezetül pedig fogjuk magunkat és a kiskésünket, és rákapirgáljuk a kész töltelékre egy jó alaposan megmosott citrom héját. Aztán jó alaposan beleforgatjuk. (Sokat dob rajta. Eddig se rossz, de egy kis citromhéj, és bammmm!) Aki jobb szereti reszelővel hántolni a citromot, az az arra alkalmas eszközzel reszelgesse bele a héját. (Bár én még továbbra sem értem, miért kell minden munkafázishoz különböző ketyerókat használni, mikor egy-két késsel igen sok mindent meg lehet oldani. Ez is az élet nagy igazságai közé tartozik.) :)

Mindezekután az almát félrerakjuk, és hagyjuk, hogy kezelhető hőmérsékletűre hűljön. Akár egész napra is elfeledkezhetünk róla, nem sok baja lesz. (Batyuk töltésénél szükségünk lesz ujjunkra, és akinek nem azbesztbevonatú a praclija, az jobban jár, ha hagyja langyosra hűlni a töltelékét. Aki türelmetlen típus, az nyomathatja a forró töltelékkel, aztán meg előkotorja az elsősegély-dobozból a panthenolt. Mongyuk arra kíváncsi lennék, hogy vendégek mit szólnak a panthenolos kézzel hajtogatott batyukhoz. Biztos irtó fincsik.)

3. Amíg alma kicsit lehűl, addig neki is eshetünk a leveles tésztának. Első lépésként belisztezzük a munkafelületet, amit aztán szépen elsimogatunk. Nem kell kétségbeesni, ha nincs gyúródeszkánk. Nekem sincs. Azért teremtette Isten a konyhapultot, főleg az ikejásat. Mindent gyúrtam én már azon: pizzatésztát, tepertős pogácsát, kakaós csigához kelt tésztát, szilvásgombócnak meg nudlinak valót. Egyszer még kenyeret is. Alapos lisztezés esetén semmise ragad oda. (Bár azt elismerem, hogy vicces dolog letakarítani a pultot.)

Szóval: lisztez, szeretettel elsimogat, majd csinosan a közepére helyezzük a már felengedett tésztát. (Amit időben vegyünk ki a fagyasztóból. Legalább 4-5 órával hamarabb. Ha elfelejtettük, akkor se jusson eszünkbe a mikró felolvasztás funkcióját használni. Ha elfelejtettük, akkor átkozódunk egy sort, gyorsan elővesszük a fagyasztóból, és bőszen megvárjuk, amíg felolvad. Ha pedig sürgős lenne azonnal nekifogni, akkor elsprintelünk a lakótelepi szupermarketbe a feltekert verzióért.)

Szóval: felengedett tésztát a lisztkupac közepére helyezzük, és elővesszük a szebbik sodrófánkat. Ha van ilyen. Ha nincs, akkor inkább ne trükközzünk sörös/borosüveggel, meg mindenféle henger alakú tárggyal. (Ez esetben a) szerezzünk be egy szimpatikus sodrófát valahonnan. Nagyon jól jön sütéshez-főzéshez, töréshez-zúzáshoz, illetve mindenféle konfliktusok megoldásához. A b) verzió pediglen a hűtőpultos, nem fagyasztott leveles tészta, amit szerencsére nem kell nyújtani, csak kivenni a csomagolásból, és szépen kigurigatni.)

A tésztát próbáljuk kb. fél centi vastagságúra nyújtani. Csak hogy ne legyen annyira egyszerű dolgunk, igyekezzünk, hogy közben téglalap alakú maradjon. (Mindig írják okos szakácskönyvek, hogy téglalap alakúra nyújtjuk. Én eddig mindig csak amőbát bírtam nyújtani bármiből is.) Maradjunk annyiban, hogy az amőba azért nagyjából hasonlítson egy téglalapra. További bonyodalom: tészta-téglalap-amőba lehetőleg huszonöt * harmincöt centis legyen. Vonalzóval, mérőszalaggal, zollstockkal ellenőrizhetjük, hogy mennyi az annyi. (Közelítsük meg azt a nagyságot. Ha kisebb, akkor kevés batyunak való kockát tudunk belőle kivágni, ha nagyobb, akkor meg túl vékony lesz a tészta, és vagy kevés lesz a töltelék az egyes batyukban, vagy nemes egyszerűséggel átáztatja az egészet.)

Leveles tésztával az a baj, hogy ha elrontjuk, és mérgünkben összegyúrjuk, és újranyújtjuk, akkor már nem lesz annyira leveles. Márha egyáltalán marad benne levél. Szóval igyekezzünk pontosan dolgozni, és csak egyszer nyújtani. A következő lépést, a kockák kivágását is elsőre próbáljuk meg abszolválni. (Úgyhogy bár röhejes, azért kotorjunk egy vonalzót, hogy tényleg megvannak-e a centik.)

Namost: aki a feltekert verzióból készíti, annak nincs egyéb dolga, mint kivenni a csomagját a hűtőből, kicsit melegedni hagyni, megszabadítani a csomagolástól, és kicsavarni. Utána egyből kockázhat.

4. Tenyérnyi kockák kivagdosásához ideális eszköz a derelyevágó, én ide sorolom a pizzaszeletelőt is, de akinek egyikse, annak megteszi a kiskés is. Lehetőleg az élesebbik.

Kezdet kezdetének szemmel verjük a tésztánkat, és a legegyszerűbb, valóban kéznél levő mérőeszközünket, a tenyerünket fogjuk használni. Letesszük a zárt tenyerünket a kinyújtott tésztára, és a bátrak annak mentén igyekeznek egy egyenes vonalat húzni derelyevágóval. Hosszában. Határozottan. (Aki parázik, az mérje oda a tenyerét, és valahogy jelölje be a tésztán a három csíkot előre, és utána vagdosson. A jelölést nem ceruzával, vagy szabókrétával, netalántán zsírkrétával értem. Fogjuk a kés hegyét, odapöttyingetjük, ahová a vonalakat szeretnénk, és összekötjük. Tudjuk: két pont között legrövidebb út az egyenes. (Mondtam már, hogy általános iskolában marha jó tanuló voltam? Ragadt rám az összes ilyen hülyeség.) Pontokat természetesen nem cikkcakkban, vagy csillagformában kötjük össze. Párhuzamos egyeneseket alkotunk. Nagyjából.)

A hosszabb oldalon háromszor vágjuk be a tésztát, kb. 8-10 centinként, de azért legyünk tekintettel arra is, hogy mekkorára sikerült valójában nyújtani azt a tésztát.

A rövidebb oldalon szintén tenyérrel mérünk, derelyevágóval/késsel vágunk: keresztben, két helyen, nagyjából  7-8 centinként. 

A lényeg, próbáljunk vizualizálni valahogy tizenkét kockát az amőbánkba, és nagyjából igyekezzünk ezeket egyforma méretben kivágni. Matekozzunk: mérjük le, mekkorák lettek ténylegesen az oldalaink, és próbáljunk kisakkozni a kockáink nagyságát. Ne nagyon gyártsunk felesleget, mert jelen esetben nem tudunk mit kezdeni vele, tekintettel arra, hogy újragyúrás rontja a végeredmény levelességét.

Bolti leveles méretei adottak, ott csak a matekozás jöhet szóba. 275 grammos verziót 6-8 kockára saccolom, igyekezzünk ezt a szintet teljesíteni.

5. Ha valahogy kiszenvedtük a kockákat, akkor jöhet a töltögetés. Először teáskanállal kisebb adag reszeléket pöttyintünk minden kocka közepére, kicsit ellapogatjuk. Ha maradt még töltelékünk, akkor finoman hozzárakosgatunk egy keveset. Nem kell az összes tölteléket felhasználni, mindenki ízlése szerint adagoljon. A maradékot kiválóan el lehet nassolni, vagy be lehet tőteni palacsintába, rétesbe, vagy belekeverjük natúr joghurtba, és eldicsekszünk boldog-boldogtalannak azzal, hogy mi aztán tudunk reszelt-almás joghurtot. Házilag.

Minden kocka szélén maradjon legalább egy-másfél centis sáv szabadon. (Ha kevesebb tölteléket használunk, valószínűleg nagyobb eséllyel maradnak egyben a batyuk. Ki hogy szereti, mint már korábban kifejtettem erről sommás véleményemet.)

Én a tölteléket fél és egy centi közötti magasságig púpoztam, és igyekeztem őket helyes legömbölyített sarkú kis kockákká formázni. Az se gond, ha csak úgy ad hoc jelleggel odakenjük őket. Türelmesek kiselefánt formában is kenegethetik a tölteléket, kutyát se fogja érdekelni. (Azért én szeretek szépen dolgozni. Megnyugtatja a lelkem. :))

6.  Végső lépésként pedig meghajtogatjuk a batyukat. Aztán vagy sikerül, vagy nem, vagy csukva maradnak, vagy nem. Finom lesz így is, úgy is.

Elsőnek fogjuk a tojásunkat, és szétválasztjuk. A sárgája nem kell most, ezért letakarva beköltöztetjük a hűtőbe. Elhasználhatjuk pluszba tojásételekhez, mint rántotta vagy tojásleves, esetleg egy újabb sütibe. Azért ne tároljuk az örökkévalóságig. Ha záros határidőn belül (ami mondjuk maximum két-három nap) nem használjuk el, akkor irány a kuka. Plusz még egy: ha felhasználjuk, akkor hőkezeljük is, azaz süssük-főzzük-gőzöljük meg, de így nyersen már ne keverjük-kavarjuk bele semmibe.

Elővesszük a kenőecsetet. Sőt: kenőtollat. (Ugye-ugye!) Akinek nincs, az se essen kétségbe, lehet tojásozni a kiskanál hátával is, legfeljebb jobban szenvedünk vele, meg nagyobb disznóólat gyártunk. A tojásozás az alternatív feladat, mindenki kenje oda, ahova akarja. A kockák szabadon hagyott szélét is be lehet tojásozni (én most nem tettem), hátha jobban összegragadnak a batyuk.

Viszont a kocka csücskeit kötelező jelleggel kenjük le, mert elviekben ettől fog összeragadni a tészta.

A hajtogatás a következőképpen történik:

Két általunk szimaptikusnak tartott, és szemben lévő csücsköt tojásfehérjével megkenünk, egymásra hajtjuk, és amennyire tudjuk, összenyomjuk. (Az összenyomás ne azt jelentse, hogy jól rátenyerelünk, hadd ömöljön mindenfelé a töltelék, hanem azt, hogy óvatosan, különféle trükköket alkalmazva próbáljuk összeszorítani a csücsköket. Én próbáltam benyúlni a töltelék és tészta közé, majd mutató- és hüvelykujjam segítségével összenyomni a csücsköket. Mint később látszik, a módszerem nem volt osztatlanul sikeres, de hátha valakinél betrafál.)

Maradék két (bármily hihetetlen, szintén egymással szemben lévő) csücsköt ráhajtjuk, ezt is tojásozzuk, és próbáljuk óvatosan odanyomogatni. A kész batyunk valahogy így fog kinézni.

Ha nem érezzük magunkban a bátorságot a batyuhajtogatáshoz, akkor csinálhatunk belőle levelet/táskát is. Ehhez a kockát gondolatban két felé osztjuk, egyik oldalára halmozzuk a tölteléket, természetesen itt is hagyunk egy kb. egy centis sávot. A szabadon hagyott sávot lekenjük, a töltelék nélkül maradt tésztarészt pedig egyszerűen ráhajtjuk. Hogy biztosan zárjon, villával összenyomkodhatjuk azt a három oldalát a kis táskánknak, ahová a tojásfehérjét kentük ragasztóanyagnak.

A batyukat óvatosan átköltöztetjük a sütőpapíros tepsibe. Elviekben nagyon megnőni nem fognak, ezért nem kell őket kilométerekre tenni egymástól. Bőven elég közöttük kb. öt centi helyet hagyni, leginkább amiatt, hogy mindenütt klassz aranybarnák és ropogósak legyenek. Ha nem férnek bele a legnagyobbik tepsinkbe se, akkor nyugodtan kisüthetjük őket két részletben is.

Ha beletettük az összeset a tepsibe, akkor pluszban le lehet őket kenni a maradék tojásfehérjével, hogy szép fényesek legyenek. Én nem tettem ezt meg, de hajtogatás közben annyira összemaszatoltam őket, hogy ez már fölösleges lett volna. Így is szép fényesek lettek.

A batyukat 15-20 percig sütjük, amíg kissé meg nem emelkednek, és szép aranybarnák nem lesznek. Enyémek szétnyíltak, ezért ráadásként a párolt alma kicsit sült alma is lett, de én azt gondolom, hogy ez igazán nem vont le a sütik élvezeti értékéből. Sőt.

A végeredmény:

A sütiket a tepsiben hagyjuk langyosra hűlni. Ha már meg bírjuk őket fogni, akkor kiszedegetjük a batyukat, csinos kupacot emelünk belőle a szebbik tányérunkra, és a süti-tornyot meghintjük porcukorral. (Aki nem bír az anyai örökségével, az a nyitott sütő mellett állva, tepsiből is felfalhatja. Porcukorba meg menet közben beletunkolja.)

Nekem az adott mennyiségű hozzávalóból tizenkét batyut/kosárkát sikerült alkotnom. Frissen az igazi. Langyosan. Ropogósan. Másnapra ugyanis eme kiváló tulajdonságát elveszíti. Aki pedig reklamálna, hogy ő a túrós táskát szereti, azt kólintsuk főbe a sodrófával, aztán zavarjuk le a legközelebbi általános iskola napközijébe uzsonnázni. (Sosem fogom megérteni: manapság az édes péksütik kimeríthetetlen tárházát vonultatják fel a pékségek, és egyesek mégis csak kakaós csigát, meg túrós batyut kérnek az eladó néniktől, mint huszonöt éve minden nap. Amikor még tényleg csak ezeket lehetett kapni a zsemle, kifli, kilós kenyér mellett. Anyám borogass.)

Ne tagadjuk meg magunktól az élvezeteknek azon csúcsát, hogy az almások mellé kiutalunk magunknak egy bögre teát. Vagy kakaót. Kávét mellőzzük, akkor már inkább egy kis langyos tej.

Bolognai spagetti, avagy a világ második legmegalázottabb tésztája

Egyszer olvastam a Dolce Vita blogon, hogy a Carbonara spagetti a világ legmegalázottabb tésztája. Szerény véleményem szerint a bolognai se sokkal marad le mögötte. Elég csak a mindenféle trükkös bolognai alapot műmosollyal reklámozó "családanyákra" és "séfekre" gondolni, meg az ételbárok/éttermek/kifőzdék kínálatára, illetve a szupermarketek polcain sorakozó előre elkészített szószok garmadájára. Meg gondolom van még számtalan más egyéb rettenet is, ami itt és most nem jut eszembe. (De egy mégis: a kecsöp, amit lelkesen locsolgatunk rá. Jujujujujjjjj! És még egy, a legrosszabb: a kecsöp, amit a paradicsomos alap/szósz alternatívájaként kezelünk. Még nagyobb jujujujujjjj!!!)

Na, szóval: kezdjük el a legelején. Felejtsük el a szószokat, a fixeket-alapokat, de még a sarki kispiszkost is, és álljunk neki magunk. A bezacskózott "fixek" elkészítését mellőzzük, mert friss alapanyagokból se tart sokáig. Ízében viszont messze verni fogja az összeset. Főleg azért, mert nem lesz tartósítószer íze. Ebből következően kecsöpöt felejtsük el. (Majonézt meg se hallottam.)

Mert az a szerencsétlen bolognai húsos tészta nem attól lesz bolognai, hogy paradicsomos egy kicsit, meg darálthúsos, meg esetleg megmutattuk neki a bazsalikomot és az oregánót. Kicsit több kell hozzá, hogy igazán jó legyen. Amióta ugyanis - némi szakácskönyv-búvárkodást követően - sikerült kikísérleteznem saját verziómat, azóta a többi nem ízlik. Egyen-mű-ízük van. Tényleg. (Internetes receptbúvárkodás pedig merő egy katasztrófa, lelkesen javasolgatták a ***** bolognai alapot, és valaki hallelujázva írta a kommentjében, hogy "fú, sajtot is lehet reszelni rá???? Nem is tudtam. Attól biztos még finomabb!" Gondolom trappistát. Gondolom a mű-szószra. Anyám. Országomat egy kis észért. Thnx, Sandra.)

És mitől lesz jó egy bolognai? (Szerintem. Bár lehet, hogy Gianni-nak más lenne erről a véleménye.)

Ad 1.) Megágyazunk neki zöldséggel. Igen. Zellerrel is. (Sznoboknak: szár, halványító, angol, de a sima gumós is megteszi.) Anyukám itt meresztett hatalmas szemeket. Bolognaiba kell sárgarépa??? - kérdezte kissé értetlenül. Mondom: Igen. Zeller is. Anyu: ZELLER???? (Ő leginkább a levesbe rakja. Mindegyikbe. Najó, gyümölcslevesbe nem.)

És értetlenkedőknek mondom: jellegzetes színét a szósz - többek között - a sárgarépától kapja (a paradicsom mellett). Ennyi.

Ad 2.) Akinek a koleszterinje engedi az megágyaz a húsnak füstölt, húsos szalonnával is. (Én most nem, tekintettel bizonyos férfiemberek vérzsír és egyéb szintjeire.)

Ad 3.) Darált húst használunk, amit lehetőleg a hentestől újítottunk, aki két kezével darálta le nekünk. (És nem belerakták a kajagyárban egy befőttesüvegbe némi piros szósszal.) Aki jól felszerelt háztartás, az magának is darálhat. Mindenféle husi jó hozzá. Sőt, attól lesz igazán frankó, ha minél többfélét használunk. (Ez is a mediterrán népek klasszik megoldása, maradékok kiváló újrahasznosítására.) Az autentikus húsos ragukat órákig főzik. Ha ráérünk, tegyük ezt meg. (Ha nem érünk rá, az se baj, akkor pasta pronto, elég ha megfő a hús.)

Ad 4.) Paradicsom. Sok. Nem vízben feloldott por, aztán abban főzögetjük a húst. Brrr.

Paradicsomból természetesen a konzervre gondolok, ami legalább két dobozt jelent fél kiló húsra. (Aki viszont baromira ráér, és paradicsom nagykereskedő másodállásban, az készítheti friss paradicsomból is. Bár az összes szakácskönyvem, Jamie Oliver, és Marton Levente is aszongya, hogy jó arra a hámozott parikonzerv is, de akinek a sznobériája azt igényli, az hámozgasson a szószához friss paradicsomot.)

Ad 5.) Zöldfűszerek. Szerintem mértékkel, és lehet friss, vagy szárított is. Nem attól lesz olaszos, meg igen klafa, ha beleöntünk harminchárom féle zöldfűszert, plusz egy kis őrölt szerecsendiót, és még a tetejébe - biztos, ami biztos - két marék frissen aprított bazsalikomot. Érzéssel. Mindenki tudja, hogy mit szeret, és mit nem. Ha lilát hányunk az oregánótól, akkor nyugodtan hagyjuk ki, nem fog összedőlni a világ.

Ad 6.) Friss fokhagyma. Nem fűszersó, nem granulátum, nem fűszermalom. Fokhagyma önnön magában, és punktum.

Ad 7.) Lehetőleg olívaolajjal nyomuljunk. (Amennyiben pénztárcánk is megengedi.) Kinek mi kallódik kamra mélyén: extra szűz, vagy csak sima. Mivel a zöldséges alapot és a húst/szalonnát pirítjuk le benne, nem szükségeltetik az aranyárban mért, legfinomabb, legszűziesebb extra szűz olívaolajat használnunk. Azért talán repceolajat felejtsük el.

Ad 8.) Ismételten: semmi ketchup. Még véletlenül se jusson eszünkbe. A tudatalattinknak se. Ebéd közben pedig verjük fejbe a nagyobbik jénaival azt, akinek eszébe jut ilyesmit kérni.

Ad 9.) Mellőzzük a trappistát. Tönkretennénk vele munkálkodásunk végeredményét. Füstölt karaván sajtot is. Pizzafeltét néven árult izét meg se hallottam. (Nem is értem én, hogy mi  a fenének kell mindenre tonnaszám sajtot reszelni. Gondolom a rosszul elkészített szószokat prímán lehet vele álcázni.) Esetleg parmezán. Forgácsolva. Ha van.

Ad 10.) És persze a szokásos intelem: ne főzzük a tésztánkat szanaszét német háziasszony módjára.

És persze akad néhány meglepetés erejével bíró hozzávaló: csirkemáj, vörösbor és tej. Igen. Tej. Ezeket szakácskönyvben olvastam, nyomtatásban. Aki akarja, kísérletezzen vele. Lehet, hogy egyszer én is veszem a bátorságot a tejhez.


Állítólag az olaszoknál a családok saját recept alapján készíti a bolognait, mindenki másképp, és gondolom mindegyik Mamma esküszik rá, hogy az övé a legjobb. Vegyünk példát róluk. Főzzünk spagettit, variáljuk át a szószt úgy, ahogy nekünk tetszik, majd tegyük le ismerőseink és családtagjaink előtt a nagyesküt, hogy a miénk a legjobb. Hogy aztán főzhessük nekik hetente. Vagy amíg meg nem unják. Vagy amíg ki nem derül, hogy tejet is tettünk bele.


Ímhol, a saját verzióm:

Bolognai spagetti

Hozzávalók:

1 kisebb, vagy közepes fej vöröshagyma - bazi nagynak elég a fele is
1 közepes szál sárgarépa - sárgarépa, és nem a fehér, ami igazából petrezselyemgyökérnek álcázza magát.
1/4 cikk zeller - lehetőleg közepes méretű zellerből, akire gyerekfej nagyságút tukmált a zöldségese, annak elég a negyed cikk fele is. A többiből csináljon zellerkrémlevest, vagy apródonként használgassa el más levesekbe. Ennyi zeller kell a szószba, de ez a hozzávaló esetleg elmaradhat, ha kórosan alulvásárolt háztartás vagyunk. (Tudjuk, ződségeket lehetőleg a zöldséges nénitől, vagy piacról a fejkendős nénitől.)
3 evőkanál (olíva)olaj - azért ha csak sima napraforgónk van otthon, az is megteszi. Ha nem sűrűn használunk olívát, akkor emiatt ne vegyünk külön. Olívából elég a sima is, ki mit talál otthon a kamrapolcon.
50 dkg darált hús - marha, sertés, szárnyas, bárány, borjú, ami tetszik, ami van, amit a hentestől be tudunk szerezni. (Én darált pulyka alsócombból készítettem, egyesek koleszterinjére tekintettel.) Ha többféle van otthon úgy is jó, a szabály az, hogy nincs szabály.
1 teáskanál só
frissen őrölt bors
3 csipet szárított bazsalikom (morzsolt)
1/4 kávéskanál őrölt rozmaring
2 csipet morzsolt oregánó
2 gerezd fokhagyma
1 teáskanál cukor (fehér lehetőleg. Barnacukrunkat sütibe és tejjába szórjuk. Kandist is.)
1 hámozott-paradicsom konzerv (40 dkg szokik lenni, rá vagyon írva) - az is jó, amiben kockázva van a paradicsom, az is, amiben egyben. Én az "egybe-paradicsomot" villával és kis kezemmel mindig szétmarcangolom kisebb darabokra, ezt mindenki saját ízlésére bízom. (Ha nem szeretjük a kisebb darabokat sem, akkor vessük be a turmixgépet. Még főzés előtt, lehetőleg. A darált husinkat eszünkbe ne jusson paradicsomostól leturmixolni.)
1 fél literes paradicsomlé (tudjuk, amiből a paradicsomos káposztát csináljuk. Vagy a paradicsomlevest.)
1 kis doboz sűrített paradicsom (konzerves, vagy üveges, kinek mi tetszik, kiszereléstől függően 70 vagy 80 gramm)

50 dkg spagetti

a tészta főzővizéhez:
1 evőkanál só
2 evőkanál olaj

Elkészítés:

1. Nekikezdünk a zöldséges alapnak. Tudjuk, amivel megágyazunk a húsnak. Keresünk egy megfelelő méretű, szép kis vöröshagymát, aztán előbányászunk egy közepes méretű sárgarépát. Bénáknak mondom, mekkora a közepes méretű sárgarépa: 10-15 centi között valahol. Mindenki gondoljon arra, amire akar a méretőzésnél.

Következik a zeller: kikanyarítunk belőle egy negyednyi darabot.

Aztán hosszas kotorászásba kezdünk, összeszedjük az aprításhoz szükséges motyót. Igen, a zöldségeket fel fogjuk aprítani, és aki alulfelszerelt háztartás, annak már most mondom, hogy megszívta. (Sírni fog, meg ujjat-körmöt lereszelni.)

Naszóval. Aprítunk. De előtte gondosan pucolunk. A hagymát megszabadítjuk a héjától, a zellert meghámozzuk. Sárgarépa-ügyben mindenki csinálja, amit gondol: zsenge répuskát elég folyó víz alatt alaposan megmosni, kevésbé zsengét azért kapirgáljuk meg a kiskéssel. Aztán természetesen öblögessük le.

Az aprítást kétféleképpen oldhatjuk meg: aprítógéppel, mert rettenetesen jólfelszereltek vagyunk (mint például én is), vagy reszelővel-nagykéssel, mert egyszem elektronikus konyhai eszközünk a kávéfőző.

Gépesített háztartások: nagyjából feldaraboljuk a zöldségeket. Akkorra darabokat alkossunk, ami bele fog férni az aprítóba. Nekem kicsi van, azért én negyedelek-nyolcadolok. És nem szórom bele egyszerre az összeset. Akinek a sztárszakácsoknál látott, nagy méretű aprítója van, az ne fárassza magát: dobálgassa bele a zöldségjét, nyomja meg a gombját, aztán élvezze a végeredményt.

Illusztrálom: beletesszük. Lehetőleg vegyük figyelembe a dombornyomott/odakarcolt/ráfestett "max" jelzést, és csak kicsit haladjuk meg a vonalat. Tetőt ráhelyez, gombot lenyom, vijjogtat.

A végeredmény: se könnyek, se levágott/lereszelt testrészek, időfaktorról nem is beszélve. És természetesen gyönyörűen aprócska répa, hagyma és zellerdarabok. (Azért kell, hogy ilyen picinykék legyenek, hogy ad 1) hamar megpuhuljanak/megfőjenek, ad 2) ne jöjjenek szembe a szószban, mert ugyebár mégsem húslevest főzünk.)

Alulgépesített háztartások: ők ne darabolják fel se a répát, se a zellert, ellenben fogják meg a négyoldalú reszelőjüket, és annak kislyukú oldalán csapassák keresztül mind a kettőt. Szórakoztató munka lesz, különös tekintettel arra a fázisra, amikor a zöldségekből igen kis darabka marad: markolni, jól megfogni lehetetlen, körmök, ujjak, tenyerek lereszelésének esélye pedig a zöldség méretének csökkenésével fordított arányban növekszik. (Káromkodásfaktor a sérülésfaktorral pedig egyenes arányban növekszik. Miket tudok, ugye? :))

A hagymát szerintem lehetetlenség kislukon lereszelni (empírikus tapasztalat, özönvízszerű könnyzáporról nem is beszélve), ezért azt vágódeszka és nagykés segítségével aprítsuk fel. Legjobb tudásunk szerint, és lehetőleg minél kisebb darabokra. Jó buli, még három nap múlva is enyhe, de határozott vöröshagymaszagot fog árasztani az összes ujjunk. (Sebaj, a lényeg az, hogy együnk egy jót.)

Jó hír mindenkinek: zöldségeket nem kell külön-külön porciózgatni, hogy majdan szépsorrendben belerakigáljuk a fazékba. Mehet egybe az egész, mosogatást nem szeretők nagy örömére.

Akár kézzel, akár géppel, ilyen csinos kupac zöldséggel kezdhetünk neki az érdemi munkának.

2. Érdemi munka első lépéseként előveszünk egy közepes méretű fazekat, és belelocsoljuk mind a három kanál (olíva)olajat. Aztán feltekerjük a hőt meglehetősen magas (7 vagy 8) fokozatra, és megforrósítjuk. Bevett módszerünkkel ellenőrizzük, hogy elég meleg-e, és ha igen, akkor pontosan célozva beleborogatjuk az aprított zöldséget.

Borogatás után visszafogjuk a hőmérsékletet közepesre (villanyos tűzhelyen 4-6 fokozatok), és nekiállunk vad kevergetéssel nagyjából puhára párolni az egészet. Pár perces munkálkodás elegendő: mivel - elviekben - icipicire daráltuk/reszeltük őket, hamar megpuhulnak.

3. Ha úgy gondoljuk, hogy a zöldséges alap kellőképpen puha, akkor újabb borogatósdi jön. Célzunk, és trafálunk: darált húsunkat a fazékba juttatjuk. (Ha beleborítottuk, akkor nem kapkodunk a borsőrlőhöz, meg a hámozott paradicsom konzervhez. Előbb pirítunk. Alaposan.) 

A húsunkat a fazékban - szaknyelven szólva - fehéredésig pirítjuk: kevergessük mély nagy tisztelettel, mindenütt legyen fehér, közben pedig a nagyobb egyben maradt húsgöböket nyugodtan marcangoljuk szét a fakanál élével. A mindenütt, az teljesen. Se a saccperkábé, se a "kicsit-itt-rózsaszín maradt" nem jó. Dolgozzuk meg rendesen a röfit/pipit/marhát/barit, ki mit választott a ragujához. Ezen művelethez kicsit emeljük meg a platnyi hőfokát, csakhogy hamarabb meglegyünk vele. Azér' szénné égetni nem kell.

Hús lepirítása nagyjából folyamatos kevergetést igényel, mert azzal nem sokra megyünk, hogy beleborítjuk, azután meg jól otthagyjuk. (Nem pörkölt ez kéremszépen. Bár elviekben azt is kevergetni kell egy darabig. Mindegy.) Úgy igyekezzünk azzal a kevergetéssel, hogy a husi minél kisebb morzsákra essen szét.

Pirítás után megsózzuk a húst, és tekerünk rá frissen őrölt borsot is. Többi fűszert még hanyagoljuk, hadd várjanak a sorukra.

4. Ha mindezen túljutottunk, akkor újabb borogatós házi feladat következik. Igen, ügyesek kitalálták, jön a paradicsom. Külön élvezet, mert akármilyen óvatosan locsolgat az ember lánya, akkor is fröcsköl. Lehet egyúttal csempét is mosni. Hurrá! Vagy a tűzhelyről felvakargatni. Még nagyobb hurrá! (Ez is a világ legnagyobb rejtélyeinek egyike, hogy miért talál az ember még három nap múlva is, a leglehetetlenebb helyeken (pl. kávéfőző háta megett) odaszáradt paradicsompöttyöket. Mindezt az összes gondosan megtett óvintézkedés ellenére.)

Namármost. Paradicsom-ügyben kamránk felszereltségétől, és saját ízlésünktől függően rögtönözhetünk is. Én az alábbiakat használtam: egy hámozott paradicsom konzerv, a darabolt változat, egy fél literes passzírozott paradicsom, és egy kicsi doboz konzerv sűrített paradicsom.

De akinek más az ízlése, az dolgozhat egybeparival, kihagyhatja a levet, és tehet helyette két hámozott paradicsom konzervet, tehet bele csak levet (de ha ez utóbbiból két dobozt használ, akkor folyós lesz a szósza, ha egy dobozzal, akkor meg nem eléggé paradicsomos). Viszont ugyebár de gustibus non est disputandum, azaz ki hogy szereti, csinájja úgy. Én verzióm kellőképp paradicsomos, de nem levesszerűen folyós, arról nem is beszélve, hogy akkora adag ragu lesz belőle, hogy a harmadik napon már a fülünkön jön ki a bolognai.

Szóval: először hámozott paradicsom beleborogatása.

Aztán a lé, és a sűrített paradicsom konzerv hozzáadása. (Borbás Marcsi hívta fel a királyi egyesen a figyelmet, hogy tudjuk, a magyar sűrített pari, amiben csak paradicsom van. Se só, se más izé. És tényleg. Azzal aztán semmit se lehet elrontani.) :)

Borítás után a szokásos feladat: alaposan elkeverjük az egész hóbelevancot, és rákészülünk a fűszerezésre. Nagyjából. Főleg lélekben.

5. Végső lépésként következzenek a fűszerek. Főleg zöldek. Száraz füveket (bazsalikom, oregánó) csipegessük, a fokhagymát préseljük. Rozmaringot mindenkinek a finnyájára bízom: finnyásak kanállal nyomuljanak, kevésbé finnyásak nyugodtan turkáljanak bele kézzel a rozmaringos zacskóba. Fokhagyma-ügyileg alábbi megoldások jöhetnek szóba: kórosan alulfelszereltek ismét vegyék elő kislyukú reszelőjüket, és reszelgessenek. (Aztán örvendjenek, mert három hétig garantáltan nem kell manikűröztetni. Mire köröm megnő, addigra lehet ismét spagettizni. Amit pedig megspórolunk a manikűrösön, azt beruházhatjuk aprítógépbe. Vagy teszem azt: fokhagymaprésbe.) Aki reszelgetni nem szeretne, mert már mindenét belereszelte a zöldséges alapba, az vágja icike-picikére a nagy késsel a két gerezd fokhagymáját. Legalább elnyomja a pracliján valamivel az átható vöröshagymaszagot. Hogy aztán napokig fokhagymaillatú kacsókkal létezzen. (Akkor mégis inkább a reszelés, mi?)

Fűszerezés végső lépéseként hozzácsapjuk a csapott teáskanál cukrot. Többet ne rakjunk bele, ez nem kakaó, hogy minimum három púpozott teáskanál dukál neki. (Ha valaki a végső kóstolásnál túlságosan savanyúnak találná a szószt, akkor még egy nagyon halovány adag cukrot tegyen bele, de tényleg csak a legvégén.)

Fűszerezést követően csendesen rotyogtatjuk a trutyit takarék fokozaton. Baromfiféléknek elég 20 perc, többi állatkának kicsit több. Elfeledkezhetünk róla akár órákig is (lehetőleg nagyon takarék fokozaton, és lefödve, hacsak nem akarunk pirospöttyös konyhát), mert az igazi ragukat két és fél, három órán keresztül is főzögetik.

Természetesen kóstoljuk meg a húst, hogy elég puha-e, mielőtt késznek nyilvánítanánk. Ha úgy gondoljuk, hogy kellőképpen megpuhult, akkor jöhet egy kis igazítás az ízeken: szigorúan sóval, borssal, esetleg egy leheletnyi cukorral.

A sok borogatás és rotyogtatás eredménye:

6. Amíg megfő a szósz, addig előbányásszuk a spagettit. Minél nagyobb fazekat keressünk neki, mert állva fogjuk megfőzni. Aki kettébe (esetleg háromba) merészelni törni a tésztáját, azt meglátogatom a nagyobbik trancsírozó bárddal. Vagy a vasvillával, és kardélre hányom.

Így főzünk spagettit: felforraljuk a nagy fazékban a vizet. Megsózzuk, belelocsoljuk az olajat. Aztán beleállítjuk a tésztát. Várunk, mert majd szépen lerogy magától, ha elkezd puhulni az alja. Kicsit macerás az egybe-spagettivel bánni, de megéri. Kevés szebb dolog van az életben, mint eszetlen hosszú spagetti szálakat szürcsölni befele, amiről szerteszét spriccol a pariszósz. Ezért eszek én ilyen ebédeket mindig rosszalkodós ruhában. (Tényleg. Melóban volt kifejezettem paradicsomszószra-pörköltre, és egyéb hasonló étkekre rendszeresített FEKETE kardigánom. Otthon szimplán keresek a szennyesben egy mosásközeli pólót. Étteremben a nyakamba kötöm a szalvétát. A papírszalvétát is, ha az van éppen.) Szóval, ha lerogyott, akkor gondosan elkeverjük. Vagy legalábbis megpróbáljuk, mert úgy tele lesz a fazék tésztával, hogy nehéz lesz behatolni a fakanállal a sok spagettiszál közé. Azért küzdjünk, ne hagyjuk csúful leragadni. (És hol vagyunk még a tészta leszűrésétől, ami külön trükkös művelet. Jajajaaaaj.)

Időnként megkeverve al dentére főzzük a tésztát. Csomagolásra rá vagyon írva mennyi kell neki, de tizenöt percnél többet ne nagyon áztassuk, mert az már a német háziasszony kategória. Természetesen ezt is kóstoljuk meg, mielőtt nekiállunk leszűrni, nehogy véletlenül annyira al dentére hagyjuk, hogy konkréten nem roppanós, hanem törik.

Ha megfőtt a tészta, leszűrjük.  Vicces dolog. Ugyanis spagettiszálak huncutul egyben akarnának kijönni a fazékból, de még a legnagyobb tésztaszűrőm is csak 25 dkg tészta befogadására képes. Azért ügyeskedjünk. És szedegessük ki a mosogatóban felejtett kávéscsészéből a belehullott spagettiszálakat. Ami a lefolyó felé tendált, azért azt inkább a kukába küldjük. Ha sikerült megküzdenünk az egészen hosszú tésztaszálakkal és a tésztaszűrővel, akkor borogassuk bele a tésztát egy megfelelő méretű edénybe, és lehetőleg azonnal sprinteljünk el vele az ebédlőasztalhoz. (Ne hagyjuk kihűlni, és egy darabba összeragadni szegény tésztánkat.)

Szósszal kivételesen nem borogatjuk össze. Szedjen mindenki magának annyit a tésztájára, amennyit a szervezete kíván.

Négy meglehetősen bőséges, vagy hat normál adag lesz belőle. Ne sajtozzuk összevissza: maximum egy kis parmezán dukál neki. Aki trappistát, kecsöpöt, majonézt, vagy kést merészel kérni hozzá, azt tiltsuk ki az ebédlőasztal három méteres körzetéből. Együk kanállal, villával, és burkoljuk magunkat vastag, fekete kardigánokba. Terítő nem szükséges. (Elég lesz a kardigánt kimosni.)

És ha marad a paradicsomos raguból? Le lehet fagyasztani. Vagy gyúrni alá pizzatésztát, rákenni a maradék szószt, tenni rá mozzarella sajtot, aztán elbüszkélkedni vele, hogy ehun, a bolognai pizza.